Yagut hanum emlékei

Yagud hanum gyermekvédelmi szakértő a mingechevir-i irodánkban, végtelenül kedves és vidám asszony. Azt remélem, hogy tőle sok mindent megtudok majd az itt folyó munkáról. Bemelegítésként kicsit faggatom a múltjáról. Kiderül, hogy ő maga is IDP, Aghdam-ból származik, ami OTT van (ugye tudjátok, hogy hol). Kipuhatolom, hogy mesélne-e nekem azokról az időkről, amikor át kellett települniük. Ő mosolyogva feleli, hogy persze, úgyhogy beülünk a konyhába, hogy ne zavarjunk senkit.

„Egyetemista koromban több versem és novellám is megjelent, író akartam lenni. Az apám azonban nem engedte, úgyhogy angoltanár lettem egy középiskolában. Férjhez mentem, született két fiunk. Volt szép ötszobás házunk, kerttel, állatokkal. Gyönyörű virágaim voltak. Aztán jött a háború.

Amikor menekülnünk kellett alig vihettünk magunkkal valamit. Csak egy kis ennivalót meg némi ruhát. Minden más odaveszett. Én mégis minden közül a kutyánkat sajnálom a legjobban. Nem vihettük magunkkal, mert nagyon ideges és hamis volt. A férjem attól félt, hogy útközben netán valakit megharap a menekülők közül. Az indulás előt meg kellett hogy kössük. Majdnem megszakadt a szívem. Odakészítettem neki bőségesen vizet meg ennivaló, a kutya meg felugrott rám, a mellső lábát ide a mellkasomra támasztotta, harapdálta az arcomat, nyüszített és közben csorgott a könny a szeméből. Sosem láttam azelőtt állatot könnyezni. Nincs nap, hogy ez a jelenet ne jutna eszembe.

Már nagyon közel zajlottak a harcok, amikor elhagytuk a várost. Menekülés közben katonákkal találkoztunk, azok mondták, hogy ne az úton menjünk, hanem a szőlőn keresztül, mert ha bombatalálat éri az utat, akkor a szétrobbanó aszfalt darabkái megölhetnek minket. Ahogy futottunk a szőlő felé furcsa zajt hallottam. Felnéztem és láttam, hogy egy bronzszínű fényes valami süvít el a fejem felett, de olyan közel, hogy jól kivehetőek voltak a szárnyai. Egy bomba volt, nem messze tőlünk csapódott be. A tőkék között lehajolva futottunk tovább, hogy fedezékben legyünk. Egyszer csak láttam, hogy fekete fémdarabok potyognak körülöttünk az égből. Tenyerembe vettem néhányat és mutattam a férjemnek. Azt mondta, hogy golyók. Furcsállottam, mert mindig azt hittem, hogy a golyó az forró, de ezek teljesen hidegek voltak. Úgy döntöttünk, hogy éjszakára a szőlőben maradunk. Másnap hajnalban itt talált ránk az apám, és elvitt minket egy közeli faluba, Berde-be, a rokonaihoz (Mingechevir-től nem messze). Néhány nappal később az ő udvarukból néztük a tűzijátékot Aghdam felett. A férjem mondta, hogy valószínűleg most esett el végleg a városunk. Három hónapig laktunk a rokonoknál, aztán úgy döntöttünk, hogy beköltözünk a törökök által felállított menekülttáborba. Nem akartunk tovább a terhükre lenni, sokba kerül ám egy négytagú családot etetni. Meg aztán reméltük, hogy ez az őrület hamarosan véget ér, és hazamehetünk az othonunkba.

Több mint tíz évig éltünk a táborban. Eleinte csak egy sátrunk volt, meg néhány tábori ágy. Aztán szépen kialakítottunk mindent. Elkerítettem egy kis fürdőszobát, szereztünk gázégőt amin tudtam főzni, még egy tanulósarkot is berendeztem a gyerekeknek. A férjem kapott állást, én meg szerveztem egy kis önkéntes csapatot  a táborban élő nők és gyerekek támogatására. Aztán dolgoztam különböző nemzetközi segélyszervezeteknél is önkéntesként, végül a SC állást ajánlott itt, Mingechevir-ben. Ennek már hat éve. A férjemmel lassan beletörődtünk, hogy nem mehetünk vissza. Beköltöztünk egy kis házba, amit az egyik olajcég épített az IDP-knek. Kibővítettük, kicsinosítottuk. Nagyon szép lett (bár a berdei rokonok szerint a falu olyan, mint egy csirkekeltető, mert minden ház egyforma). Megint van kertem, azok a virágok az ablakban onnan vannak. A fiaim felnőttek, mindkettő elvégezte az egyetemet. A nagyobbik most fog nősülni, én találtam neki menyasszonyt. Láttam egy gyönyörű lányt egy esküvőn, annyira hasonlít a fiamra, mintha a testvére lenne. Megszerveztem, hogy találkozzanak, aztán egymásba szerettek. A kisebbik fiam meg katona, négy hónap múlva szerel le. Megnézed a fényképeiket?

Tudod, a mai napig néha sírok álmomban. A gyerekeim meg másnap faggatnak, hogy mama, miért sírtál. Nem értik, mert nem hallották, hogy veszekedtünk volna a férjemmel. Én erre mindig csak nevetek és azt mondom nekik, hogy titok. Még nem akarom, hogy emlékezzenek. Találjanak munkát, nősüljenek meg, nézzenek előre. Most ez a dolguk. Majd egyszer odaadom nekik a naplómat, abban mindent leírtam.”

Aghdam kísértetvárosról:  http://polosbastards.com/pb/nagornokarabakh/