A házunk előtt a járda vörös és sárga kerámia lapjai még nedvesek a reggeli párától. Sehol másutt nincs a városban ilyen csinos járda, csak nálunk. Jó volt rajta reggelente elindulni és esténként hazaérni.

Kicsit lejjebb, a patika körül nagy a nyüzsgés. Valaki az éjjel egy kővel betörte az üvegportált és elvitt néhány szemüvegkereteket. A patikusnő épp most érkezik. Miközben nyitja az ajtót élénk diskurzust folytat a buszmegálló közönségével, mindenkinek véleménye van az esetről.

A szomszédos közért előtt most is ott ül a fehér kandúr, méltóságteljesen mosakszik. Rettentően hiú bestia. Ha észreveszi, hogy nézik, magamögé sandít, hogy felhívja a figyelmet az ajtóban álló macskaalmos zsákra, melynek csomagolásához mintha csak ő ült volna modellt.

A Besmertebe-nél a kötöttárubolt kirakatában egymás fölött három sorban kábé húsz, színes sapkába és sálba bugyolált próbababafej bámulja üres tekintettel a teret. Próbálok visszaemlékezni, hogy mi volt rajtuk októberben, 25 fokban. Szerintem akkor is sapka/sál.

A Rasul Rza utcában, a hentesbolt előtt néhány férfi nézi elmélyülten, zsebre dugott kézzel, hogy mi történik odabent. Biztosan megint marhát vágnak. Megpróbálok közöttük belesni, és tényleg, a nagy fekete állat már a földön fekszik. Miután feldolgozzák, a fejét és a patáit kiakasztják majd a bolt elé, hogy mindenki lássa, van friss hús.

 Az irodába kicsit nyomott a hangulat. A búcsúzkodás java a hétvégén már lezajlott. Néhányan külföldön vannak, páran betegek. Pakolok, még elküldök egy-két e-mailt, testben még itt, de lélekben már otthon vagyok. Kamala – a szakácsnőnk – beront és kérdez valamit azeriül.  Holnap még jövök, majd akkor… mondom neki angolul. Yahsi válaszolja. Így szoktunk diskurálni, konyhanyelven.

Hazafelé még betérek a zöldségeshez, csak hogy a kurkuma és sumax illatával az orromban fejezzem be a napot. Ahogy válogatok az almák között egy hölgy – jelentős méretű keblekkel, fekete csillámos pulóverben, prémgalléros bundában  – felém fordul, kérdez valamit. Első ránézésre látszik, nem az a fajta, akinek otthon meg merik tiltani, hogy kinézzen az ablakon. Sorry, nye pányimáju mondom. Ah, from England? Nyet, from Madzsarsztan. Itt szerencsére angolra váltunk, mert orosz szókincsem nem gyarapodott drámaian az elmúlt időszakban. Hungary! Milyen szép ország! És a magyar nők pont olyanok, mint az azeriek! Welcome to Azerbaijan! Ez itt a lányom. Mióta vagy itt? Mit csinálsz? Meddig maradsz? Mikor kiderül, hogy holnap utazom haza, elkomolyodik, leteszi szatyrait, kihúzza magát, (lánya és én kissé hátrébb lépünk, hogy tekintélyt parancsoló keblei betölthessék az őket megillető teret) és ott a mazsolás-, lencsés- és krumpliszsákok között ünnepélyes búcsúbeszédet tart. Reméli, hogy jól éreztem magam és hogy hamarosan visszatérek. Chok sag ol! – hajolok meg, és a legkevésbé sem túlzok mikor azt mondom, hogy felejthetetlen élményeket viszek magammal.

Kedves Olvasóim! Nektek is chok sag ol, hogy elkísértetek erre a kalandra. Nagyon jól esett, hogy ilyen sokan és kitartóan látogattátok a blogomat. Chok sag ol az ösztönző bejegyzésekért, e-mailekért, sms-ekért és telefonokért. Most már nagyon hiányoztok! Hamarosan találkozunk! Insallah!

Orrom fúvom torkom krákog
szép eblékek széttört álbok
aggyi binden föltolul
verset költök teám bellett angolul
verset költök yes yes yes
Pláne ha bég keksz is lesz

Angol gyelven irom versem
steaket rágok bajdnem gyersen
angolosra sül a hús
kedvem bégis bégis bégis bélabús
bert a dátha well well well
csak dem búlik el el el

Elhangzott a jel jel jel
itt vagyok hát well well well.” (Varró Dániel)

A Lukoil elnöke, az 58 éves azerbajdzsáni származású Vahit Alekperov egyike a világ száz leggazdagabb emberének. A Forbes Magazin szerint vagyona nettó 7.8 milliárd dollárra tehető, ezzel az 57. helyen szerepel. Jelenleg Moszkvában él, ő Oroszország harmadik leggazdagabb embere.

Vagit Alekperov 1950-ben született Bakuban. Tanulmányait az Azerbaidzsáni Állami Olaj Akadémián végezte. Pályaválasztásában jelentős inspirációt jelentett korán elhunyt édesapja emléke, aki kenyerét a bakui olajmezőkön, kétkezi munkásként kereste. Az ifjú Alekperov már egyetemista évei alatt bedolgozta magát a szakmába, fúró technikusként kereste meg a diákéletre való zsebpénzt a Kaspmorneft olajipari vállalatnál. Az egyetem elvégzése után itt folytatta a fúrást először mérnökként, majd 1979-től a kitermelési egység vezető helyetteseként. Feladatát egy tengeri olajtornyon, meglehetősen veszélyes körülmények között kellett ellátnia. A legenda szerint egyszer egy robbanás következtében több emelet magasból lezuhant, egyenesen a viharban háborgó Kaszpi-tengerbe. Hála kiváló kondíciójának és lelkierejének vissza tudott úszni/mászni. Ez az élmény talán elvette a kedvét a víztől, de nem úgy az olajtól. 1979-ben Szibériába költözött, ahol a Surgutneftegaz-nál töltött hat szorgos év alatt szerzett magának szakmai hírnevet. 1985-ben kinevezték a Bashneft elsőszámú vezérigazgató helyettesének, majd 1987-ben beült az újonnan alapított Kogalymneftegaz vezérigazgatói székébe. Csillaga ekkor már igazán magasan járt. Nem csoda hát, ha 1990-ben kinevezték a Szovjetunió olaj- és gázipari miniszter helyettesének. Ez a pozíció lehetőséget nyújtott neki arra, hogy valami igazán nagyon alkosson. 1991-ben számos, különböző irányítású állami energiavállalat vertikális egyesítésének szorgalmazásával részt vett a Langepas-Uray-Kogalymneft megalapításában, mely immár közvetlenül az Üzemanyag- és Energiaügyi Minisztérium alá tartozott. A Langepas-Uray-Kogalymneft  1993 áprilisától Lukoil néven folytatta működését. Elnöke pedig nem más, mint az egykori bakui olajmezők kétkezi munkásának fia, Vagit Alekperov lett.

Így hozta létre tehát a Lukoil-t a Szovjetunió végnapjaiban egy kis csoport olajbürokrata, élükön Alekperov-val. A csoport egy másik tagja – egyben hősünk közeli barátja – Vitaly Schmidt, olajipari mérnök volt. Barátságuk a szibériai fúróállomáson, Kogalym lerobbant városában szövődött és Schmidt hirtelen halálával ért véget. Szomorú történet, de van ilyen. Volt itt azonban egy kis probléma. Schmidt – aki a buliban szintén szépen megtollasodott – vagyonát különféle offshore energiaipari cégekbe fektette, melyeket a régi haverokkal hozott létre. Mire a család felocsúdott a gyászból, a cimborák kicsit megdézsmálták a hagyatékot. Az elhunyt akkor 19 éves fia Vadim Schmidt perre vitte az ügyet és bíróság előtt vádolta meg a Lukoil vezetőit. Tele volt a botránnyal a sajtó, de ez nem hatotta meg Alekperov-ot. Teljesen érthető, hiszen neki saját gyermeke, Yusuf jövőjére kellett gondolnia.

És lám, erőfeszítéseinek meglett az eredménye. A Gazeta szerint várható öröksége alapján Yusuf Alekperov Oroszország leggazdagabb gyermeke. Bár Abramovich apunak jóval több a milliója, elkövette azt a hibát, hogy öt gyermeket nemzett. Így a kicsikék 4.2 milliárd dolláros várható örökségükkel a 23-27. helyre csúsztak. Rustam Tariko vodkacézár gyermekei azonban még az Abramovich bébiknél is nagyobbat szívtak. Nekik ugyanis nem csak egymással kell majd osztozniuk az örökségen, de ott van még Dow Jones is, a papa kedvenc pudlija, aki a gazdi végrendelete alapján szintén jogosult egy kellemes részvénycsomagra.

Persze Jonny, meg is kell azt még élni!

Küldetés teljesítve, jövök haza!

Még több kép: http://www.flickr.com/photos/tuzimadok/sets/72157622891550568/

Észak felé hagyjuk el a várost. Körülöttünk felhőkbe burkolódznak a hegyek, szemerkél az eső, fúj a szél. Valahogyan érzem, hogy jelentősége van a drámai aláfestésnek. Hamarosan letérünk a főútról. Földúton kapaszkodunk fel első megállónkhoz, a hatodik században épült Jvari templomhoz, mely a hívő grúzok számára a szent helyek legszentebbike. Ezen a hegyen eredetileg egy fakereszt állt, melyet St Nino emelt a negyedik században, mielőtt keresztény hitre térítette Mtskheta városát (más források szerint Mirian király állíttatta nem sokkal ezután). A templom bejáratánál lélegzetelállító látvány tárul elém, az Aragvi folyó türkiz vize itt folyik a sötétebb Mtkvari folyóba. (Írói önmegtartóztatás helye: elhatároztam, hogy nem fogom szavakba önteni azt, amit itt láttam, gondoltam és érztem, mert – Puzsér Róbertet idézve – akkora jelzőket találnék mondani, hogy kiesne a protézis a számból.)

Innen már csak néhány perc a város maga, mely templomaival szerepel az UNESCO Világörökség listáján. Megnézzük a tizenegyedik században épült Svetitskhoveli Katedrálist, a legenda szerint itt van eltemetve a krisztusi lepel. Az úgy volt, hogy egy helyi lakos nevezett Elioz Krisztus keresztre feszítésének idején Jeruzsálemben tartózkodott, ő hozta magával az ereklyét. A házba lépve meglátta nővére Sidonia, elvette tőle a leplet és a rátörő szenvedélyes hittől azonnal meghalt. A leplet azonban még holtában is olyan szorosan ölelte magához, hogy senki nem tudta elvenni tőle, ezért vele együtt temették el. Ahogy teltek az évek, az emberek lassan elfelejtették a sír pontos helyét. Amikor Mirian király elhatározta, hogy felépíti a város első templomát az építő mesterek fa oszlopot akartak állítani a leendő templom közepére, de valahogy sehogy sem sikerült nekik a művelet. St Nino-nak ugyanekkor egy éjszakai virrasztása közben látomása volt egy fiatalemberről, aki megpróbálta felállítani az oszlopot, de közben lángra kapott és elégett. Másnap az oszlop csodák-csodájára magától megmozdult és lassan arra a helyre csúszott, ahol Sidonia és a lepel el voltak temetve. Az oszloppal kapcsolatban, a későbbiekben több csodát is feljegyeztek. A katedrális pedig innen kapta a nevét: Svetitskhoveli jelentése életadó oszlop. Innen ellátogatunk még a tizenkettedik században épült Samtavro templomhoz. Körbesétáljuk a templomkertet, valamint a tőle néhány méterre álló negyedik (!) századból származó kis templomot (puzsérróbert), aztán visszaindulunk a városban, ebédelni.

Délután megnézzük az Elia hegy tetején pazar pompával épült, éjszaka fényárban úszó Tsminda Sameba (Szentháromság) katedrálist. Ez az arannyal és márvánnyal gazdagon díszített hatalmas templom a Szovjetuniótól való elszakadást követő vallási megerősödés jelképe (2004-ben készült el). Az igazat megvallva nekem egy kicsit túl arany, túl márvány, túl sok Mtskheta misztikus ódon freskói után. Ezután még átvágunk a városon és felautózunk a város legmagasabb pontján álló TV toronyhoz, majd idegenvezetőnk úgy dönt, hogy a napot gyalogos teljesítménytúrával fogjuk zárni, felmászunk a Narikala Erődhöz. Útközben Lela-val felváltva fogadkozunk, ő a dohányzástól én a felesleges kilóimtól kívánok megszabadulni. Shota még csak nem is liheg, de a kedvünkért eljátssza, hogy a végét járja. Hát ilyen egy grúz úriember. Fent az erőd falai között dúl a romantika, összebújó párok mindenütt. A helyi etikett szerint a hajadon lányok, és nőtlen fiúk szüleikkel kell, hogy lakjanak egészen addig, míg meg nem házasodnak (biztonsági óvintézkedés az ártatlanság megőrzése érdekében). Így ha a fiatalok némi privát együttlétre vágynak, itt adnak randevút egymásnak. Mi a lehető legnagyobb diszkrécióval tekintetünket a lábunk előtt heverő városra vetjük, ahol – ittlétem alatt másodszor – a szürkületben lassan kigyúlnak a fények.

És még nincs vége a napnak! Nino kolléganőm szerzett jegyet a Sukhishvili Grúz Nemzeti Balett előadására. Hát erről az élményről aztán végképp nem tudok mértéktartóan nyilatkozni (gigapuzsérróbert!), kattintsatok inkább a linkre, a többit pedig képzeljétek hozzá: http://www.youtube.com/watch?v=SY3SJOqkWAg

Ittlétem két hónapja alatt egyedül most, a bakui reptéren érzem kissé, hogy idegenként kezelnek. Szórós tekintetek hosszan méregetnek, laponként vizsgálják át az útlevelemet. Rosszérzésemhez valószínűleg az a tudat is hozzájárul, hogy egy azeri katona magyar börtönben raboskodik, ami igen sokféle érzelmet és indulatot vált ki honfitársaiból. (http://hu.wikipedia.org/wiki/Ramil_Safarov,   http://www.ramilsafarov.org/index.php?dil=mg&s=ermeniheqiqetleri) Feszengésem azonban gyorsan feloldódik hála Ruslan társaságának, valamint annak a felfedezésnek, hogy velünk egy gépen utazik az a négy japán zenész, akiket előző nap láttam/hallottam koncertezni az Orosz Drámaszínházban. Rövid ötven perces repülés után érkezünk Tbilisibe. Az útlevél ellenőrzésnél kedves fiatal nő biztosít róla, hogy nincs szükségem vízumra. Mosolyogva visszaadja az irataimat: Welcome to Georgia! Érezem, ez a mondat egy másik világba röpít.

Nino vár bennünket a reptéren, ismerteti a programot. Először a szállodába megyünk, ők onnan az irodába. Nekem pedig – ha nem bánom – szervezett egy kis városnézést. A húga egyik barátja felajánlotta, hogy szívesen megmutatja a nevezetességeket. Shota huszonhárom éves jóképű grúz fiú. Nemrég végezte el az egyetemet, tökéletesen beszél angolul, és mindent tud a városról. Sétánkat a Mtkvari folyótól jobbra, a Rustaveli sugárúton kezdjük. A belváros javarészt a tizenkilencedik században épült. Itt áll a Tbilisi Hangversenyterem, a Tudományos Akadémia, az Igazságügyi Minisztérium, az Operaház, a Nemzeti Múzeum, néhány színház és galéria. Az épületeket ezen a környéken többnyire már felújították, kivéve néhány géppuskagolyó lyuggatta lakóházat, melyek a közelmúlt fegyveres összetűzéseire emlékeztetnek. A Tavisupleba téren elhaladunk a Városház előtt, majd áttérünk a Puskin utcára, hogy megnézzük a régi városfal felett épült színes faragott erkélyeket. A városfalon túl már az óvárosban vagyunk. A régi ortodox templomok egyikében harangoznak, bent a gyertyák fényénél varázslatos tizenhatodik századi freskókkal díszített falak között imádkoznak a hívők. A szűk sétálóutcákban a kávéházak és galériák kirakatai hívogató meleg fényben úsznak. Fejünk felett lampionok várják, hogy besötétedjen. Csak néhány órája érkeztem, de már szerelmes vagyok, teljességgel rabul ejtett ez a város. Újdonsült érzéseimet hachapurival (sajtos lepény) és grúz sörrel ünnepeljük meg, majd átkelünk Metekhi hídon, hogy Vakthtang Gorgasali király lovas szobra mellől nézzük végig, amint a szürkületben kigyúlnak a fények.

(folyt.köv)

Farhad

Tettem fel új fotókat: http://www.flickr.com/photos/tuzimadok/